Egy helyi lepukkant középosztályos kocsmában ültünk. Én a barátnõm, Angel és Zol.

Baromira unatkoztam. De ahogy a többiek arcát elnéztem õk se érezték sokkal jobban magukat.

Pedig Zol már a sokadik korsó sört gurította le a torkán. Mégis szokatlanul szótlan volt. Így volt a legkevésbé elviselhetõ. Amolyan fensőbbséges hallgatásba burkolózott. Amikor járatta a száját se kedveltem sokkal jobban. De akkor legalább valamelyest szórakoztató volt. Folyton hülyeségeket hordott össze, amelyeken általában maga nevetett a leghangosabban. Feltételezem a barátnõm, Angel is ezért kedvelte annyira a társaságát. Mellesleg az ex hapsija volt. De mivel Zol egy önfejû bunkó – ahogy õ, mármint a barátnõm Angel szokta mondani – és megveszekedett férfisoviniszta, ejtette.

Nem volt okom a féltékenységre. Ezért hát nem is voltam az.

Persze ez így furán hangozhat, de hát maguk nem látták még Zolt. Zol a harmincas éveiben járó, cseppet sem tip-top figura. A haja valami ritka undorítóan ritkult a feje tetején. Nem egyszerûen kopaszodott, ritkult. Tudják mire gondolok, rém gusztustalanul nézett ki, ráadásul folyton borzos volt. Gondolhatják hogy ez csak még szembeötlõbbé és visszataszítóbbá tette csapzott tollazatát. Na és a hasa. Igazi korosodó sörhas, amolyan kisebbfajta hordó.

Szóval rémes egy figura volt.

Angel viszont egy üde virágszál. Tõlem ugyan egy évvel idõsebb volt, Úgy 26 körül lehetetett. De bármikor letagadhatott volna akár 6-8 évet is a korából. Az a lány volt aki ad a kinézetére, a testére, a ruháira, a sminkjére… Szóval ami csak kell. Ha meglátnák elsuhanni maguk mellett az utcán bizonyosan utána fordulnának és hümmögve arra gondolnának… Na azért arra nem… , hogy bárcsak a maguk kis cicája lenne. De sajna már elkéstek. Én már le stipi-stopiztam maguk elõl. Angel az Én nõm.

Azért mondom csak el mindezt hogy lássák nem holmi balek vagyok. Nem az a fajta akinek az orra elõl el lehet csaklizni a nõjét. Hanem az a megfontolt figura aki nem belhézik tök fölösleges dolgok miatt a nõjével. Jobb a békesség. Ha Angel, a barátnõm, kedveli Zolt, hát jó. Úgysem lehet köztük semmi. Nem passzolnak össze. Az én üde kis cicám és ez a vén söröshordó. Na ne. Maguk se gondolhatják komolyan.

Pláne nem úgy, hogy itt vagyok neki én. Én passzolok Angelhez. Van egzisztenciám meg mindem. Másoddiplomás képzésen vagyok. Tehát már van egy diplomám. De nem igazán sikerült vele elhelyezkedni. Tudják mit akarnak fizetni egy kezdõ diplomásnak. Na ne. Kész vicc. Egy szobafestõ többet keres. Tudom a faterom szobafestõként maszekol néha meló után. NA de most a Manager képzõre járok. Ez ám a nekem való hely. Csupa egzisztencia. Az elit gyermekei. Elmondhatom így a másodév távlatából, hogy ezen a helyen olyan frankó kapcsolatokra tettem szert, hogyha lenyomom a sulit csak tuti nyerõ helyre kerülhetek… A többségnek… Na de ebbe most ne menjünk bele.

Mindössze annyit akartam mondani, hogy tuti frankón nézek ki. Én adok a megjelenésemre. Napbarnított bõr. Rendszeresen járok szolárba. Nem csoki, hanem tök frankón napbarnított a bõröm. Éppen hogy, de azért meglátszik. Na és fitt vagyok. Konditerem, meg miegymás. Szóval el bírják képzelni. Jól nézek ki. De most komolyan. Csak azért mondom, hogy tudják. Hülyeség lenne szerénykednem. Csak félrevezetném magukat. Az meg ugye mire lenne jó.

Ja és a ruhám. Mindent összevetve a legócskább T-shirt-öm is jobban néz ki, mint Zol összes cucca. És persze menõbb is. Persze hogy arra gondolok, hogy drágább. Tehát márkás, menõ… na nekelljenmár túllihegnem. Értik hogy mirõl van szó, na. Most is egy Diesel ujjatlan, egy Musthang farmer – a szálkoptatott, rojtozott fajtából – hozzá egy menõ Nike. De még a zoknim és az alsóm se holmi bazári darab… Ja bocs a Nike-om már egy kicsit elnyûtt. Van már vagy három hónapos. De a muter nem ad pénzt, hogy megvehessem a legújabb modellt. Pedig nekem csak az kell. Maguk gondolom megértik. Minek vennék meg valami bóvlit, amikor egy kisebb ráfizetéssel menõ cuccot lehet venni. Értik a csíziót. Sajna az anyám túl régimódi, az apámról már ne is beszéljünk. Fogalmuk sincs mi mennyit ér, mi mindenért mennyit kell fizetni. Pedig hát az élet nem egy olcsó dolog…

Na de erről ennyit. Ezekrõl a dolgokról nem szívesen szeretek beszélni. Ugye megértik?

Rettegek attól hogy a szüleim besavanyodott, unalmas, nyárspolgári életét kelljen élnem. Semmi elegancia, semmi izgalom…

A szüleim kispolgárok. Nem, nem is. Parasztok.

Dolgoznak reggeltõl estig és szart se keresnek. Sose szoktam beismerni, hogy mivel foglalkoznak a szüleim. Ugye megértik. Szégyellem. Pláne a Managereknek. Na az lenne aztán a nagy lebõgés. Csupa nagykutya gyerek jár oda.

Na de errõl végképp ennyit. Már így is túl sokat mondtam.

Naszóval ott ülünk abban a lepukkant kocsmában. Persze helyi szinten elég jónak számít. De hát ez csak egy nyamvadt kisváros. Nem Pest. Alig laknak negyvenezren. Persze lehet hogy csak húszan…

Ha anyámék rendesen ellátnának pénzel Pesten is lehetnék a barátaimmal. De hát így kész ciki lenne.

Képzeljék el 25 leszek és nincs kocsim. Mindenkinek van. Csak nekem nincs. Kész röhej. Adni akartak egy Skodát a szüleim. Kell a… Ahh. Most is ideges leszek ha belegondolok. Egy Skodát! Jóhogy nem egy Trabantot. És még el is várták volna hogy örüljek neki. Beszarás nem? Na látják mennyire bepipultam.

– Valami baj van? – kérdezte mosolygós aggodalmaskodásával Angel és közel hajolt hozzám.

– Nem semmi.

– Olyan hülyén rángatózott az arcod.

– Ahh. Nem semmi. Csak elgondolkodtam.

– Unatkozol? – kérdezte Angel tettetett sértõdöttséggel.

– Ahh. Melletted. – szorítottam meg gyöngéden a kezét és rámosolyogtam – Soha. – Jelentettem ki határozott hangon. Mire õ lelkesen visszamosolygott. Ez amolyan játék volt közöttünk. Tudtam hogy mit akar hallani. Ezért olyan jó az összhang a kapcsolatunkban. Semmi diszharmónia, vagy disszonancia vagy ilyesmi. Tudom én hogy mire van szüksége a nõmnek. Kedvességre, szeretetre.

Ez az amit… Na de most ne szaporázzam. Értik mirõl beszélnek. Most már úgy össze tudnak rakni fejben, hogy lássák a szemeik elött, hogy milyen fickó is lehetek.

– Mi? – kapta fel a fejét a beszélgetésünkre Zol. Most vettem csak észre, hogy a nagy hallgatása annak köszönhetõ, hogy a másik asztalnál folyó beszélgetést hallgatta. Kihallgatta. Nem valami udvarias dolog. De hát Zol ilyen volt. Ja, egyébként a teljes neve Emánuel Zola. Micsoda lehetetlen név. Volt egyébként egy Zola nevű író is, aki régen nagy spíler volt. Biztos ismerik. Én õszintén szólva nem nagyon. Mintha olvastam volna tõle valamit,… talán a Moby Dick-et. Mert hogy ez a faszi, ahogy Zol mondja, folyton különbözõ élethelyzetekbe mászik bele. Bányászokról, ügyvédekrõl, vonatvezetõkrõl, brókerekrõl, meg ilyesmi. Ez a Moby meg a halászokról szól, akik… Na mindegy szóval biztos ismerik. Elég régen olvashattam. Tudják a sok tanulás. Õrület, hogy mennyi sok könyvet kell kiolvasni. Rengeteg. Gondolhatják hogy mellette nem sok idõ jut az olvasásra. Zolnak persze van ideje. Még elsõben szakított a jogi egyetemmel. Nem tudom hova járhatott. Szerintem már az is kész röhej hogy felvették. Persze a jogra sokkal könnyebb bekerülni, mint egy Manager képzõre. Az tuti. Látnák csak, hogy oda mennyi nagyvilági ember jár. A jövő építõi. Én mondom…

Ja már megint elkalandoztam. Na szóval ez a Zol, merthogy a neve azonos azzal a bizonyos Zola-éval, azt hiszi magáról hogy író. Szokott is írni álnéven. Képzelhetik. Amolyan proliirodalom lehet csak az egész. Aztán gondolom nem is túl penge benne. Mert hát pénze az éppen hogy van. Látnák csak micsoda cuccokban jár. Én mondom turibol szerzi az összes kacatját.

Szóval eléggé egy elcseszett életútja van. Nem éppen a felsõ tízezer felé halad.

– Figyeljél már, te srác. – szólt át a másik asztalhoz Zol. Az asztalnál egy jólszituált fiú, a helyi klub egyik DJ-je és egy fiatal, vörös hajú lány ült. Zol hangjából már lehetett érezni az elfogyasztott sörmennyiséget. – Bocs. Tudom hogy nem szép dolog belepofátlanodni egy másik asztaltársaság meghitt beszélgetésébe. De akarva akaratlanul is hallottam az elõzõ történetet, amit – sziiaa – szakította meg a körülményes közbeszólását, hogy kenetteljes hangon köszönjön a lánynak, aki furcsa módon mosolyogva és pironkodva visszaköszönt neki. Az volt a benyomásom, hogy már ismerik egymást. – De meg kell mondanom, – folytatta Zol a fiú felé fordulva. A srácon már látszott hogy kezd berágni. De nem tudta hova tenni Zolt. – Szerintem örülhetsz, hogy ilyen alakokkal találkozhatsz. Mert gondolj csak bele milyen szánalmasan unalmas beszélgetés nézne ki abból, ha csupa normális emberbe botlanál. Mármint, ha nem történnének veled hasonló dolgok, akkor nemigazán lenne témád amirõl beszélhetnél. Gondolj csak bele hogy milyen sztorikat nyomnál el, ha néha napján nem kerül elibéd egy idegesítõ alak, akivel jól kicseszhetsz.

És erre nem fogják elhinni, a srác a szomszéd asztalnál elgondolkodott. Aztán végül is igazat adott Zolnak. De szerintem a legszívesebben jól belevert volna Zol pofájába, amiért az beleékelõdõtt a lánnyal folytatott beszélgetésébe.

Valószínűleg Zol is érezhette, hogy mi a helyzet, mert felállt. Megropogtatta a derekát. Ami körûbelül abból állt, hogy kinyomta a sörhasát és elment a pulthoz a következõ körért. A csapos cica is kihozta volna a piát – akivel egyébként Zol elég jóba volt szerintem – , úgyhogy szerintem az egészet csak azért csinálta, hogy megmutassa a behemót testét a srácnak és ezzel elvegye a kedvét a verekedéstõl. Ami igaz az igaz. Zolnak behemót nagy teste volt – amorf, de behemót. Volt vagy 185 magas és lehetett vagy egy mázsa. Az 100 kiló. Az a fajta vastag csontú parasztgyerek volt, akibe nem szívesen köt bele az ember. Szóval szerintem csak azért állt fel, hogy ezt megmutassa, merthogy ülve nemigen tűnt nagyobbnak a sokéves átlagnál.

A srác a szomszéd asztalnál vette a lapot és buzgóban helyeselt. És mivel Zol az egészet úgy mondta el mint egy viccet, aminek a végén röhögni kell – és amit persze meg is tett. A srác a szomszéd asztalnál vele nevetett. Bár szerintem maga sem tudta hogy min nevet. Reflexszerûen én is nevetni kezdtem. Bár nekem aztán tényleg gõzöm se volt arról hogy mirõl van szó. Valószínűleg csak a helyzetet találtam nevetségesnek.

Zol visszacammogott a pulttól és hozott mindenkinek egy kört. Amit ivott. Én egy gyümölcslevet (“Pina kóláda” – ahogy Zol szokta nevezni nem volt ezen a helyen. Hát nem egy tré hely!), a csajom egy rumoskólát, magának meg egy kommersz sört. Zol nem tudott élni. Mindig ilyen szarokat ivott. Pont mint az apám. Nem tudta megadni a módját. A szomszéd asztalhoz – mint utóbb kiderül is kért egy kört. A csaj hozta ki. Mármint a pincércsaj. Egy Whisky jéggel és egy Martini a csajnak. A pincércsaj amikor letette a poharakat Zol felé biccentett a fejével, hogy jelezze õ fizette az italt.

A pincér csaj is – Egy kicsit kiélt fejû csajszi. De fiatal. Csak nekem kicsit kurvás. – szóval az is úgy mosolygott folyton Zolra, mintha ki akarna kezdeni vele. Biztos jól nyomja a borravalót Zol, hogy ennyire mosolyognak rá ezen a helyen.

Egyszer kérdeztem Angelt, a csajomat, hogy mégis miért tűnik úgy hogy mindenki – pláne a csajok – ennyire kedveli Zolt. Õ mondta, hogy azért mert olyan mint egy mackó. Szóval ez a dolog nyitja. Eleinte egy kicsit zavart, hogy mindenki – pláne a csajok – olyan kedvesen mosolyognak Zolra. Azt hiszem valami hülye féltékenységem lehetett vagy mi. Értik? Itt van egy cseppet sem jólszituált valaki, akire folyton vigyorognak és engem meg a kutya se vesz észre… Na szóval értik? Ismerõs szitu, mi? De ez elmúlt. Ugyanis eleinte azt gondoltam, hogy ezek a mosolygások amolyan jelzések. Felkérés, ahogy mondani szokták. De a csajom elmagyarázta. Zol az elhanyagoltságával, amolyan anyai érzéseket vált ki a nõkbõl. Márpedig ennek ugye semmi köze a szexhez. Szóval ennyi az egész.

Jó hogy a csajom idõsebb. Néha komolyan helyre tudja rakni bennem a dolgokat. Most már úgy érzem, hogy értem a nõket. Ha valamit nem tudok arról Angel, a csajom felvilágosít.

Itt van például a szex dolog. Ugye mi férfiak túlságosan nagy jelentõséget tulajdonítunk neki. Ebben azt hiszem, hogy egyetértünk. Elpofázzuk, hogy milyen menõk vagyunk kit, hogyan és hányszor szerettünk volna és tettük is meg. És ugye egyfajta vetélkedést is csinálunk az egészbõl. Folyton a sexrõl pofázunk és belehajszoljuk egymást a hülyeségbe. A hímsovinizmusba, meg a macho stílusba, amire aztán a csajok egy cseppet sem vevõk. A nõknek a szex nem olyan dolog, mint a fickóknak. A NÕ – hogy így mondjam – gyöngédségre, megértésre és szeretetre vágyik. A szex náluk csak amolyan másod vagy harmadrendû dolog. Kötelesség. És ugye nem szabad erőltetni.

Ezeket a dolgokat én nem tudtam amíg a csajom fel nem világosított róla. Komolyan addig azt hittem, hogy az a sok hülyeség amit a haveroktól, meg az ismerõsöktöl hallok mind igaz. Pedig nagy linkelés az egész. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Itt van Zol is folyton a szexrõl dumál, de közben nem csinálja. ugyan kivel is csinálhatná… Elképzelni is rossz hogy milyen nõ passzolna hozzá. A kopaszodó fejéhez, meg a pocakjához.

Szóval Angel elmondta nekem, hogy valójában az egész szex túl van lihegve. Õ már csak tudja, hiszen fodrász. Sokmindenrõl hall ám az üzletben. Mindenki pofázik a szexrõl de igazából a nõknek ez amolyan erõszaktétel, amit el kell viselni. A szex csak akkor lehet igazán jó mind a két embernek, ha kivárják a kellõ idõt, amikor eljutottak a kapcsolatuknak arra a szakaszára. Mert a szex egy szentség és úgy is kell bánni vele alázattal és tisztelettel. – Ezt Angel a csajom mondta, Szó szerint – Alázattal és tisztelettel, mert így mutathatjuk csak igazándiból az egymás iránti nagyrabecsülésünk. Ha szexet túlzásba viszik, akkor lealacsonyítják a bujálkodás, a testiség gyarló szintjére és olyan ez mintha egymás testét becstelenítenénk és alacsonyítanánk le, úgy hogy közben megfeledkezünk a lélek magasztosságáról.

Ezt a csajom mondta és õ tudja. 26, és tudja mit beszél.

Tudom.

Mert mindenki csinálja ennek ellenére. Mi? Ezt hiszik.

Hát nem.

Nézzék csak meg egy csomó mindenki nem fekszik le senkivel csak beszél róla. Egy nagy átverés az egész én mondom.

Induljanak csak ki magukból.

Hány nõvel fekszenek le évente. Jó ha egyel egyszer. és mégis úgy tesznek mintha minden nap brillíroznának. Pedig lássuk be ez nem így megy. És azért nem így megy, mert nem ez az élet rendje. Én is bevettem azt a hülyeséget, hogy folyton csinálni kéne. De amikor egy hónapos járások után már hevesen követelni, meg számon kérni kezdtem a dolgot mindig szakítás lett a vége. Hát igen. Elsiettem. És miért? Mert bevettem azt a szar dumát, hogy mindig mindenki csinálja. Minél menõbb valaki az annál több és annál menõbb nõket dug meg.

Pedig nem.

Az a menõ aki egy szép csaj oldalán ül. Kéz a kézben. És aki meg tudja tartani a csajt.

Igen.

Úgy mint én.

Itt ülök egy bombázó mellett és el fogom venni.

Majd meglátják.

Mert tudom hogy mûködnek a dolgok. És lesz türelmem kivárni.

Most hülyének néznek mi?

De én vagyok az akirõl azt hiszi mindenki, hogy ezt a csajt…

Na de hagyjuk, nem akarok közönséges lenni.

Mi, hogy hova gondolnak? Még hogy én akkor nem is…

Na mindegy, nem fogok kérkedni. De…

Mindegy, lapozzunk. Még a maguk kedvéért sem leszek közönséges.

Közben Zol már úgy tûnik összehaverkodott a szomszéd asztaltársasággal. A mi asztalunknál ül, de közben teljesen átfordult a másik asztalhoz és ott röhögcsélnek.

A srácnak, a másik asztalnál eléggé kényszeredett a nevetése. Szerintem valójában egyáltalán nem örül neki hogy Zol belerondít a randijába. De azért a méltósága megvédése érdekében legalább úgy tesz mintha élvezné a társaságát. Úgysem tudna vele mit kezdeni…

Angel a csajom, egyre szarabbul érzi magát. Nem örül neki, hogy Zol a hátát mutatja neki.

Rém, hogy milyen bunkó tud lenni ez a Zol.

– Zol. Figyeljél már egy kicsit. – szólok Zolnak. Gondoltam helyre teszem a dolgokat.

– Igen, tessék? – fordul hátra – akarom mondani normális értelembe véve: elõre – értetlenkedve Zol.

– Ne légy már ilyen tapintatlan. Mégiscsak veled vagyunk és Angel – fordulok megértő mosolygással a csajomhoz – ,Angel kellemetlenül érzi magát miattad.

Zol fancsali pofát vág – Úgy tesz mintha nem is õ, hanem én zavartam volna meg a másik asztalnál folyó randevút – aztán kelletlenkedve visszafordul a helyére.

– Na jó de akkor talán pofázzunk is valamirõl. A némafilmszerû monológoktól már kissé rosszul vagyok.

Már érezhetõen berúgott. Akkor dumált ilyen értelmezhetetlen zagyvaságokat.

– Na és mégis mirõl? – vágtam vissza.

– Nemis tudom. Talán a nõkrõl, a szexrõl – Angelre kacsintott – vagy mit tom’ én.

A szokásos.

– Dobj fel egy témát. Te vagy a nagy dumás.

– Szükségszerûen. – vigyorgott Zol. – Olvastátok azt a…

– Nem. – jelentettem ki határozottan. Semmi kedvem nem volt végighallgatni egy regény, novella, vagy bármi más efféle dologról tartott élménybeszámolót.

– Sejtettem. És gondolom, ha azzal próbálkoznék, hogy láttátok-e…

– Nem. – adtam meg azonnal a választ. Ahhoz se volt sok kedvem, hogy valami zagyva mûvészfil értelmezésérõl hallgassak végig egy kisebbfajta elõadást.

– Földöntúli harcosok?

– Ja az. – megkönnyebbültem – Az elég jó volt, bár szerintem rossz volt a szereposztás. Például…

Angel fojtottan felkacagott mellettem. Mire Zol harsány hahotába kezdett.

Zavarodottan és értetlenkedve pislogtam Angelre, a csajomra. Aki egy pusszanóst nyomott az arcomra.

– Te kis butus.

Nem éreztem sokkal jobban magam.

– Sajnálom. De azt a filmet nem láttam. – Fejezte be a hahotázását Zol. – Elég volt a plakátot meglátnom, hogy felmérjem a film színvonalát.

– Miért. Szerintem semmi rossz nincs abban, ha szórakoztató filmeket néz az ember. – feleltem dacosan – Ugyan miért kéne folyton elgondolkodtató, és nehezen emészthetõ filmeket nézni. Amire ott van maga az élet. Hát az nem elég. Minek még tetõzni is azt.

Zol egy pillanatig mintha visszavágásra készült volna, de aztán meggondolta magát.

– Talán igazad van. – de ezt azért úgy mondta, hogy közben olyan fennsõbbséges pofát vágott, mintha megkegyelmezett volna nekem. Beképzelt fasz. Egyszerûen igazam van és kész. Neki meg nem jutott az eszébe semmi.

Zol figyelme a kiszolgáló pult feletti TV képernyõjére terelõdött. Valami politikai vihart kavart… Na kész már össze vissza beszélek. Felhúztam magam. Engem nem érdekel a politika. Gõzöm sincs mi a fenének foglalkoznak vele annyit az emberek. Szemfényvesztés az egész. Szerintem politika nélkül sokkal jobb lenne az élet.

A hír végetért és Zol megállíthatatlanul és hevesen elmondta a véleményét az ügyrõl. Leszarta, hogy senkit sem érdekel. Szidta a rendszert, az ENRON-t, a multikat, a republikánusokat, a demokratákat, az elnököt (Busht, tudják, idősebb Bush fiát), az ex elnököt és Clintont (mármint az ex elnök volt Clinton, tudják aki azzal a csajjal kavart Hileri-vel, igen Hileri Mónikával)…

Szóval szidott mindenkit és közben olyan dolgokat hordott össze amitől megfájdult a fejem. Úgyhogy nem is figyeltem oda. Szerintem senki se akart odafigyelni, de olyan hangosan magyarázott, hogy végül az egész kricsmiben rá szegeződtek a tekintetek. Tele volt a mondandója cifra, sablonos jelzőkkel: Fasz, bassza meg, kurva, buzi, köcsög, meg hasonlók. Úgyhogy a végén mindenki megunta hallgatni és buzgón helyeselgetni kezdtek. Csupa önjelölt politikus lett mindenki. Szerintem ez a baj ezzel az országgal mindenki olyan dolgokba üti az orrát amihez semmi köze és nem is ért hozzá. Mert ugyebár ha ezek az emberek annyira értenek hozzá akkor miért nem a parlamentben mondják el a véleményüket.

Na és a végén még meghívták egy csomó piára Zolt. Szerintem csak azért hogy befogja végre.

Aztán tüntetés ment a tévében, meg valaki egy tortát beledobott valaki képébe – ez azért elég jó volt. És amikor ez ment, Zol lelkesen felkiáltott.

– Na látják! Igazam volt. – és a kocsma közönsége lelkesen helyeselt.

De szívesen szerettem volna Pesten lenni a barátaimmal egy normális Pub-ban. Ott biztos nem történnek ilyenek. Ott lehet normális dolgokról is beszélgetni. Lehet élni. Nem úgy mint ezen a szaros kis helyen.

A szomszéd asztalnál a pár felállt és távozott. Pontosabban a fiú. Ment a diszkóba. Valamit még rendbe kellett raknia a keverőpulton (vagy valami ilyesmit mondott, nem  hallottam rendesen). A barátnője pedig megígérte, hogy a nyitásra odamegy. Azzal a csaj leült az asztalunkhoz.

A srácon látszott hogy nem örül a fejleményeknek úgyhogy még vagy százszor megígértette a csajjal, hogy a nyitásra ott lesz és csak azután indult el a dolgára.

A csaj – egyébként festett vörös kis cica volt. Elég jól nézett ki, de nem volt valami nagy szám. Elég lepukkant cuccokban volt. Látszott rajta hogy gőze sincs a trendekről. – Szóval a csaj egészen olyan képet vágott amikor a srác távozott mintha még örülne is hogy végre lelépett a krapekja.

Persze Zol egyből félreértette az egészet és elkezdett nyomulni a csajra. Pedig még a nevét sem tudta.

– Hogy is hívnak? – kérdezte jó 15 perces diskurzus után. – bocs de roppant szar a névmemóriám. – Na hát ezért van az hogy nem aggódom Zol miatt. Talán még lenne is esélye a nőknél de hát ezzel az alpári szöveggel biztos hogy nem megy semmire.

A vörös csaj úgy tett mintha nem vette volna zokon és kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. Puszi, puszi, aztán Zol megpróbálta lesmárni a csajt. Persze nem jött össze. A csajszi kacagott és eltolta Zol csücsörítő ajkait az arcától, Angel bokán rúgta Zolt, a csaposcsaj haragos pillantásokat eregetett felénk. Szóval mindenkit láthatóan felháborított Zol viselkedése.

– Viselkedj, Zola. – Szólt rá morcosan Angel Zolra. – Légyszi. – tette hozzá lágyabb, könyörgő hangnemben. Ilyen az én csajom. Tud az emberekkel bánni, még akkor is ha kihozzák a sodrából.

Zol visszafordult az asztalhoz és megpróbált konszolidálódni. Ami persze nem sikerült, tekintve hogy már egy fél láda sört leguríthatott a torkán.

– Kedves, – szólt akkurátus hangon Angelhez, miközben úgy tett mintha megigazítaná a nem létező nyakkendőjét, amely szerintem a valóságban még sohasem díszítette a ruházatát. – Nézd kedves, Angel viselkednék én – a “viselkednék” szót félreérthetetlen kétértelműséggel hangsúlyozta és egy kacsintással még meg is toldotta – , de sajnos félnék, hogy ebben az esetben teljes mértékben megbotránkoztatnám a kocsma mélyentisztelt és derék törzsközönségét – kiváltképp a balodon elhelyezkedő dzsentlemenedet – , továbbá feltehetően bezárnának közszeméremsértésért. És ezt ugye nem kívánhatod? – nézett ártatlan szemekkel Angelre aki gyöngyöző kacajra fakadt ártatlanságot és megbánást mímelõ ábrázatán és egy arccirógatás kíséretében megbocsátott neki.

Ezek után elképzelhetik mi volt a téma a továbbiakban.

Hát persze hogy a szex.

Illetve még Zol elmesélte, hogy miért is érezte szükségét hogy beleszóljon a szomszéd asztaltársaság beszélgetésébe.

A story:

A DJ keveri a zenét és szokás szerint odamegy egy részeg tag a keverőpulthoz. Egy CD-vel hadonászik a kezében és kéri a DJ-t, hogy tegyen be egy számot. A DJ persze megígéri. Egy fél óra múlva megjelenik a tag ismét a keverõpult előtt és kéri, hogy tegye be a számot amit kért. A DJ megígéri mire a tag ismét visszahúzódik a táncoló embertömegbe. Egy fél óra múlva ismét feltűnik és előáll a szokásos kérésével. Udvariasan szinte már könyörögve kéri a DJ-t, hogy tegye már be a U2-tól a ONE című számot. De ekkor már a DJ ki van készülve a sorozatos zaklatástól és úgy dönt, hogy csak azért se teszi be az albumot.

Szóval ez volt a történet.

-Hát nem egy fasz? – kérdezi meg Zol amikor végez a történet vontatott, kiszínezett eladásával. És hogy nemtetszésének ne csak hangot adjon, felállt és berakta a zenegépbe a fent említett számot.

Persze a szám jó fél óra múlva szólalt csak meg, így nem volt teljes az összhatás.

Innentől kezdve kizárólag kétértelmű rébuszokban kezdtek el beszélgetni. Én nem nagyon tartottam velük ebben. Valahogy nem az én stílusom. Igaz megpróbálkoztam egy két beszólással, de valahogy senkinek sem estek le a poénok. Ezek után már nem is erőltettem a dolgot.

Zol egyre jobban ráhajtott a vörös csajszira és már egészen úgy nézett ki a helyzet, hogy össze is jön neki valami. De amikor már kezdtem majdnem biztosra venni a sikerét megjelent a csaj krapekja és egy kisebb közjáték keretében magával ráncigálta a csajt.

Zol nem tett semmit.

– Sebaj. Majd legközelebb. – mondta derűlátóan, miután a DJ-nek sikerült elragadnia tőle a vöröst. De azért látszott rajta, hogy cseppet sem tetszett neki, hogy a cél előtt valaki így beleköpött a levesébe.

Ingerült volt és ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy innentől kezdve egyfolytában engem baszogatott. Azzal hogy divatmajom vagyok, sznob, meg ilyesmik. Tudják a prolik szokásos irigykedése amiért egyeseknek van stílusuk és adnak a megjelenésükre.

Részeg volt. Tudom hogy megértőnek kellene lennem ilyen esetekben, de egy idő után már nagyon idegesített a folytonos kötekedése.

– Zol. Emlékszel még, hogy úgy egy hónapja kölcsönkértél tőlem egy 20-ast amit azóta se sikerült visszafizetned?

Ez telibe talált. Zol képe elkomorult, összeráncolt homlokkal egy ideig mintha töprenget volna, aztán ismét felderült a képe.

– Már két hete visszaszolgáltattam a zsét.

– Na ne szórakozz!

– Pedig így van. Nálatok voltam. De nem voltál otthon így anyukádnak fizettem vissza a lét. Kérdezd csak meg nyugodtan tőle.

– De nagy fasz vagy. Miért nem nekem. Az az én pénzem.

– Ugyan már. Előbb utóbb minden pénz nálad landol, ami nagy nehezen bevándorol a családi kasszába.

– Semmi közöd hozzá és egyébként is…

– Úgy lejmolod az őseid, hogy bárki azt hihetné róluk hogy mindkettőjüknek tollas a háta. Pedig szerintem sokkalta precízebben kopasztod őket, minthogy akárcsak egy tollpihét is hátrahagy…

– Na most már elég. Légyszíves szállj le a családomról. – azt hiszem ez alkalommal tényleg túllépte a határt. Felpattantam. Megragadtam Angel karját, hogy vele együtt elhagyjuk a lebújt.

– Hagyj! – fakadt ki dühösen ellenem Angel. – Én még maradok.

– De…

– Ha menni akarsz, menj. De én még maradok. Megígértem Zolnak hogy ma nála alszok…

Nem akartam hinni a fülemnek. Legszívesebben elsírtam volna magam. Már Angel is ellenem van.

Nem most nem arról van szó, amire gondolnak. Angel sokszor töltötte az éjszakát Zolnál. Eleinte nekem is furcsa volt, de megbeszéltük a dolgot. Sajnos Angel, a barátnőm szülei meglehetősen rossz körülmények között éltek. A faterja folyton gonosz részegre itta magát és ilyenkor Angelnek nem volt otthon maradása.

Persze aludhatott volna nálam is. De nem akarta zavarni a szüleimet. Meg valószínűleg a szüleim se örültek volna különösebben ennek. Aztán nem szerette volna hogyha túlságosan nagy kísértésnek lett volna kitéve… amely ugye veszélyeztetné a kapcsolatunkat. Vagy rossz irányba terelné.

Szóval így állt a helyzet.

Talán ha nem lennének ennyire sóherek a szüleim lenne elég pénzem egy albérletre és akkor lakhatnánk együtt…

Na de ne menjünk bele ebbe a dologba.

Szóval visszakanyarodva az eseményekhez: ott álltam kétségbeesve és nem hittem a fülemnek. Egy pillanatra azt hittem, hogy mindennek vége. Összevissza gondolatok kavarogtak a fejemben.

– Majd holnap találkozunk. Délelőtt? Jó? – szólt már kedvesebb, emberi hangon hozzám Angel. Ismét a régi volt. Felállt és szorosan hozzám simult aztán egy hatalmas csók kíséretében utamra bocsátott. Ismét halálosan szerelmes voltam belé. Gyönyörű, okos nő volt, és az enyém.

Úgy távoztam a kocsmából, hogy úgy éreztem enyém a világ összes kincse és minden a legnagyobb rendben van.

Elindultam hazafelé.

De ahogy egyre közelebb értem az otthonomhoz és egyre távolabb voltam a kocsmától nyomasztó gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Mi van ha átvernek, ha naiv vagyok és olyan emberekbe fektetem a bizalmam akik kinevetnek a hátam mögött és kihasználnak.

Tudják hogy van ez. Az ördög el kezd durozsolni az ember fülébe és aztán az ember akarva akaratlan a teljes magabiztosság szintjéről a teljes bizalmatlanság és kétségbeesés szintjére zuhan. Összeesküvés elméleteket gyárt és még komolyan is veszi őket. Tudják, mint a filmeken…

Megérthetik a helyzetem. Tudom hogy gyerekes dolog, de hirtelen féltékenység kezdet gyötörni. Tudom hogy ilyen csak a filmekben van, de hátha mégsem…

Visszafordultam.

Mire visszaérkeztem a kocsmához Angel és Zol már nem volt sehol.

Még jobban kétségbeesetem.

Sietősre vettem. Már szinte rohantam Zola lakásához. Ahhoz a külvárosi, patakparti lepukkant odúhoz…

Tényleg be voltam szarva.

Odaértem láttam, hogy ég a villany. A függönyök behúzva. Mindig be voltak húzva. De most mégis…

Megálltam és kifújtam magam. Még csak az kell hogy meglássák mennyire zihálok…

Kész égés lenne.

Mert mi van ha nem is történik semmi? Csak hülyét csinálok magamból, amint eljátszom a féltékeny Dezdemónát vagy ki a fenét. Zol biztos hogy egy fél évig ezzel szívatna.

De mi van ha történik valami?

Ha igaza van annak a kisördögnek aki a fülembe sutyorog.

Na mindegy ha már itt vagyok benézek. Mit veszíthetek. Legfeljebb az önbecsülésemet. De akkor legalább tudom mi a harci helyzet és megnyugszom.

Az ajtónál álltam.

Zol dörmögő hangját hallottam belülről. Angel gurgolázó kacagása volt rá a válasz.

Úgy döntöttem egyszerűen benyitok. Semmi kopogás vagy ilyesmi.

Inflagranti.

De az ajtó nem nyílt.

Aha!!! Igazam volt. A szemeim előtt csomó gusztustalan kép jelent meg. Amint Zol megteszi azokat Angellel amiket én is szerettem volna…

Dühösen be akartam taszítani.

Erre az ajtó bevágódott. És én majdnem bezuhantam az előszobába.

Nem. Nem téptem fel a zárat. Az ajtó egyszerűen be volt ragadva. Mint mindig.

Sikerült hülyét csinálnom magamból.

Az előszobából pontosan be lehetett látni a konyhába és a szobába.

Zol éppen a konyhában matatott valamit, Angel pedig a szobában nézett valamilyen filmet. 

Még csak nem is egy helyiségben tartózkodtak.

Zol furcsa képpel bámult rám a konyhából kezében egy hatalmas körözöttes kenyérrel, Angel is hátrafordult a fotelból, amelyből a filmet nézte.

– Nicsak ki van itt? – vigyorgott Zol.

– Bocs de… – habogtam.

– Semmi gond. Fáradj beljebb. Épp a Ponyvaregényt nézzük.

– DVD-én. – lelkesedett Angel. – képzeld!

Nagyon hülyén éreztem magam. Örültem, hogy úgy tesznek mintha mi se történt volna és nem űznek gúnyt belőlem. Pedig tudtam, hogy tudják miről van szó.

– Na gyere már beljebb. Kell kaja?

– Kösz nem és bocs izé hogy…

– Semmi gond haver, megértem. – és ez alkalommal Zol tényleg megértő volt. Nem szívatott. Nem tett cinikus megjegyzéseket. Néha amikor az ember a legkevésbé sem várta volna tőle egészen normálisan tudott viselkedni.

Szinte pironkodva húztam le a cipőmet. Nem tudtam kiverni a fejemből azokat a gusztustalan, ocsmány jeleneteket. Tudják mire gondolok. Szoktam ilyesmikre gondolni. De mindig elszégyelltem magam. Komolyan néha úgy érzem, hogy komoly problémáim vannak. Ez tuti nem normális hogy folyton (főleg este) ilyesmikre gondolok.

– Jaj gyere gyorsan most jó rész jön. Siess már. – sürgetett Angel. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez a sürgetés nekem vagy Zolnak szól-e.

Persze nekem.

Mondtam az elején, hogy igyekszem nem csinálni a bolhából elefántot és hogy nem szeretem a vitát. De amint látják én sem vagyok mentes a bizalmatlanságtól és az alaptalan féltékenykedéstől.

Leültem Angel mellé és néztem vele a filmet egy darabig. És szégyelltem magam.

Már vagy százszor láttam. Elég gyenge film volt, bár sokan az egekig magasztalták. Szerintem nem volt benne semmi pláne. Csak folyton bazdmegoztak és ennyi. Erről szólt az egész.

Elég álmos is voltam és hülyének éreztem a helyzetet, úgyhogy kisvártatva elköszöntem és ismét elindultam hazafelé.

Az úton találkoztam a csaposcsajszival. Lehet hogy ő is errefelé lakot. Lesütötte a szemét ahogy elhaladt mellettem. Mintha valami zavarta volna bennem. Nem köszönt. Én sem köszöntem neki. Úgy mentünk el egymás mellett mint két vadidegen, akik még csak látásból sem ismerik egymást.

Talán köszönnöm kellett volna.

Talán nekem kellett volna előre köszönnöm.

De volt egy olyan érzésem mintha direkt úgy tenne, mintha nem is ismerne fel. Bár az is lehet, hogy én tettem úgy. Csak hogy ne kelljen köszönnöm.

De végül is tök mindegy. Ezen a lepukkant településen köszönök e egy pultos csajszinak vagy nem. Egy hónap múlva úgyis ismét Pesten leszek.

Otthon a muterom ébren várt a konyhában. Cigizett és valami bulvárlapot olvasgatott. Mindig ezt csinálta. Szörnyen aggódott értem mindig. Észre sem vette, hogy már egy felnőtt férfi vagyok. Úgy kezelt mint egy kisdedet. Ezzel az agyamra ment.

Megetetett lenyomta az aggodalmaskodó szövegét, kifaggatott merre jártam, kivel voltam.

Mondtam neki, hogy Zolnál voltam, Angellel.

Nem tudom miért de a muterom mindig megnyugodott, ha Zollal voltam, vagy Zolnál. Nem tudom miért, de valahogy úgy gondolhatta hogy érettebb mint én. Mindig dicsérte, hogy milyen ügyes, ahogy maga csinálja a dolgait, pedig csak egy árvagyerek, akinek senki sincs.

De Angelre valamiért haragudott. Kis cafkának hívta.

– Már megint azzal a kis cafkával voltál? – folyton ezt kérdezgette.

Mire én: – Nem cafka, Angel a barátnőm. – Mindig a védelmére keltem.

Gyűlöltem ezeket a késő esti beszélgetéseket a muterral. Jól megtömött a vacsoramaradékkal aztán maga is készülődött a lefekvéshez. Indult felfelé a szobájába. Hangosan sóhajtozott, hogy megint csak három órát tud aludni.

– Várjál, anyu. – szóltam utána.

– Igen, kicsim. Mond csak.

– Volt itt valamikor Zol?

– Nem értelek hiszen nem nála voltál? – kérdezte egy kicsit zavartan a muter.

– Nem most. Úgy két hete?

– Miért? – valami nem volt rendben. Ha nem lett volna ilyen sötét a folyosón meg mertem volna esküdni, hogy az anyám elvörösödött.

– Megadta a pénzem?

– Ja. Igen, igen…

– Nem szóltál. Nem is adtad ide.

– Hiszen tegnapelőtt is adtam egy tízest. Már elfogyott? – kérdezte döbbent hangon anyám. Gőze sem volt a pénz vásárlóértékéről. Folyton csak azzal jött hogy mennyit kell érte dolgozni. – Jajj. Jobb lenne ha beosztanád. Ideje lenne a saját lábadra állni.

– Hiszen tanulok. Vagy nem? A saját lábamon állok. – igazán elvártam volna a muteromtól egy kis megértést. Folyton aggodalmaskodott, mintha nem lettem volna elég jó tanuló. Egy kicsit igazán büszke is lehetett volna rám. – Na mindegy. Majd holnap ideadod. Na, jocakaát.

– Neked is. Aludj jól. A reggelit majd kikészítem az asztalra. És kiporszívózhatnád a szobádat…

– Persze. Persze. Jócakát.

Tudják mikor fogok én pórszívózni. Hát szobalány vagyok én vagy mifene.

Reggel a muter még bejött és felköltött mielőtt elindult volna.

– Bocs hogy felébresítettelek. De szólhatnál Zol barátodnak, hogy a maradék tartozását is elhozhatná.

– Jó. Majd elkérem tőle. – motyogtam fél állomban. Nem értettem az egészből egy szót sem.

– Nem csak szólj neki, hogy hozza el.

– Jó. Jó. Csak hagyjál már… – és a fejemre húztam a takarót.

– Addig is teszek ki neked pénzt.

Azzal elment. Ahogy becsukta a szobám ajtaját már aludtam is. A faterral csak ritkán találkoztam. Korán kelt és későn jött…

Ismerős a szitu mi?

Dél körül keltem. Délelőtt úgysem lehet semmit csinálni ebben a lepukkant városban. Egyébként arról álmodtam, hogy a pesti cimborákkal vagyok. Jókat ökörködünk meg minden. Mindenki elmeséli merre járt a nyáron… Én is hazudok valamit egy Horvát, vagy Görög nyaralásról. Eléggé szolibarna vagyok hogy hihető legyen.

Szóval visszazökken minden a normális kerékvágásba és végetér ez a kisvárosi nyugi, ahol sohase történik semmi.

Rácsörgök Angelre, hogy találkozzunk.

A reggeliből majszolok egy keveset, amit anyám kikészített. Nem túl jó. Kidobom a szemétbe. Felmarkolom a zsét. Húszezer. Király. Zolnak majd megmondom törlesszen a muter felé.

Elhatározom, hogy Angelt meghívom abba a pofás kisvendéglőbe a belvárosban, amely akár Pesten is lehetne. Szeretek oda járni.

Ahogy Angelel megbeszélt találkahelyre baktatok valami szöget üt a fejembe.

Nem igazán értem ezt a pénzügyi tranzakciót anyám és Zol között. Most megadta vagy nem adta meg. Miért adja oda a muter a pénzt, ha Zol még nem adta meg és miért mondta azt hogy megadta.

Valami nem stimmel.

Meglátom Angelt az út túloldalán. 

Megörülök neki. A kisördög nem durozsol tovább a fülembe képtelennél képtelenebb dolgokat.

Átsietek az úttesten.

És akkor egy barom BMW-és oldalbakap.

Felrepülök a levegőbe. Megpördülök a tengelyem körül. Rohadtul fáj a lábam.

Ahogy pörgök a levegőben egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha lelassulna minden körülöttem. Mint egy menő Hollywoodi filmen. Amikor a főhőst valami baleset éri és lassítva mutatják az egészet.

Ahogy leérnék frankón becsavarodok a jármű kerekei alá. Hogy a fenébe történhetett velem ez.

Rohadt egy nehéz járgány ez a sárga BMW, ha 100-al áthajt az ember mellkasán.

Ráadásul szerintem pont akkor fékezett az a barom, amikor a hátsó kerék rágördült a fejemre.

Így tovább tart az élvezett.

Egy kurva nagy reccsenés hasított bele a fülembe.

Tuti eltörött valamim. Ami nem is csoda egy ilyen helyzetben.

Egy ideig nem látok és nem érzek semmit. Csupa ragacs az arcom.

Amikor kitisztul a kép Zolt látom meg magam előtt, amint fölém hajol.

Hogy a fenébe kerül ő ide? Hol van Angel?

Ő döbbenten áll az út túloldalán, földbegyökerezett lábakkal, sápadtan.

Tömeg vesz körül.

Beszélnek.

Nem hallom őket.

Van egy olyan rossz sejtésem, hogy nekem annyi. A kisördög megint furcsa képeket vetít elém és borzasztó dolgokat suttog a fülembe.

Azt hiszem ez alkalommal igazat mond.

Nekem befellegzett.

Ismét szörnyű kételyeim támadnak. Ha most igaza van. Talán eddig sem suttogott hülyeségeket.

Angel, a pultoscsaj, a vörös, sőt azt hiszem még az anyám is…

Hirtelen minden olyan világosnak, egyértelműnek és logikusnak tűnik.

Mint egy hülye filmben ahol én játszottam a balekot, a szerencsétlenül járt főhőst.

Tragédia.

Szörnyű felismerés hasít belém.

Lehet hogy csak statiszta voltam egy komédiában?