Még egy mélyet szippantott a szivarjából és kísérőnek legurította a kávé megmaradt cseppjeit . Lassan feltápászkodott az asztalától és a pulthoz sántikált az immáron üres csészéjével.

A kocsmáros gyanakodó tekintettel biccentett felé mintegy jelezve, hogy köszöni szépen.

Valahogy nem passzolt bele ebbe a negyedosztályú, füstös vidéki kocsmába. A drága öltöny, a szivarka, na és az a komótos, öregúrias stílus. Egészen olyan volt, mint egy tévedés. Az illuminált állapotú közönség sanda pillantásokat vetett felé. Nem illett a képbe. Olyan volt, mint egy kísértett, akit a rendszeres alkoholfogyasztók fantáziája idézett meg. Valahogy félelmetesnek tűnt. Mint egy furcsa vízió. Ez volt az egyetlen ok, hogy nem kötöttek belé.

Szeretett ilyen helyekre járni. Élvezte ezt a furcsa szituációt, amellyel megzavarta és bizonytalanná tette az embereket. Ilyenkor látott beléjük a legkönnyebb. Ismerte őket. Tudta, hogy kinek és hogyan siklott félre az élete, hogy ki milyen sűrűn látogatja ezt a helyett, ki tartózkodik itt nyitástól zárásig, ki jár ide csak azért mert már régről megszokta ezt a helyett. Tudta hogy kinek milyen bűn nyomja a lelkét és hogy milyen bűnt követtek el ellene, ki az aki javítani akar a helyzetén, ki az aki már régen beletörődött.

Nem volt gondolatolvasó vagy valami hasonló badarság. Egyszerűen ismerte az embereket. Elég sokat látott már belőlük, hogy olyan általánosításokat állapítson meg róluk, amelyek nagyjából megfelelnek a valóságnak. Ezt bárki más is megteheti, aki elég sokat foglalkozott az emberi lélekkel.

Az ivóból kilépve szorosabbra húzta magán az öltöny felső részét. Hűvös idő volt, de azért nem annyira, hogy a nagykabátját is összegombolja.

Nem messze tőle gyerekek játszottak önfeledten az eső utáni napsütésben.

Egy halvány mosoly suhant át az arcán, aztán egy komor gondolat ismét ráncokat idézett barázdált homlokára.

A jövendő ügyfelei.

Hiába. Ha valaki már nagyon régóta űzi ezt a mesterséget – persze ez bármely más mesterségre is igaz – akkor előbb utóbb mindenben csak a munkát látja.

Igaz is. Munka.

Ideje felkeresni az új kuncsaftokat.

Sietős léptekkel megindult.

A foltozott aszfalt mélyedéseiben és repedéseiben hatalmas tócsákká gyűlt össze az esővíz, hogy tovább mélyítse a kátyúkat. Az eső szorgosabban végezte errefelé a dolgát, mint a helyiek. Pontosabban mint a közös képviselők. Ismerte őket. Gyakorlatilag már mind az ügyfele volt.

Lassanként kiért a jellegzetes vidéki kertes házak utcácskáiból. Az út és a járda errefelé már tűrhető állapotban volt. Látszott hogy erre a részre jobban ügyelnek. Pedig ide csak az elmúlt években költözött pár újgazdag a környékbeli településekről.

A házak errefelé nagyobbak, a kertek kisebbek. Jóformán még ahhoz is túl kicsi, hogy kutyát tartsanak benne. Ízléstelennek és értelmetlennek tartotta ezeket az épületeket és ezt az egész környéket. Olyan volt, mintha nem is vidéken járna, hanem egy nagyváros kertvárosi övezetébe tévedt volna be. De, hát mit volt mit tenni, zömében mégiscsak innen kerültek ki az ügyfelei.

Becsengetett az egyik házba. Kissékhez. Az ajtót egy pirospozsgás pufók asszonyka nyitotta ki. Szeme két sarkában furcsa ránc. Olyasmi ami a nevetős embereknek is szokott lenni. Csak az felfelé ível, ez pedig lefelé. Az előbbit a nevetés és a jókedv, az utóbbit a hunyorgás és a gyanakvás vési az emberek arcára.

Széles mosolygással és hangos – túlságosan is hangos – éles, sipító hangon üdvözölte és nyitott neki kaput. Mozdulatai valahogy túlgesztikuláltra, túl színpadiasra sikerültek. Talán az egykori vágy, hogy egyszer színésznő lehessen tette ilyen groteszké testbeszédét és mimikáját. Bárki azt hihette volna – és talán ezt is szerette volna elhitetni – hogy egykor színpadokon lépett fel. Persze az egyetlen szereplése egy általános iskolás darabban volt, még úgy valamikor tíz éves korában.

– Csak így gyalogszerrel, Doktor úr?! – csapta össze a tenyerét, nagy sopánkodással, ahogy betessékelte a ház ajtaján.

– Rettenetes állapotban vannak errefelé az utak. A kocsimat otthagytam a parkolóban, a bekötőútnál.

– Hát igen. Hát igen. De hát mit lehet itt tenni, kérem? – kérdezte csüggedten Kissné. Persze a csüggedtsége talán leginkább annak volt tudható, hogy nem éppen az ő háza előtt parkol a hatalmas, fekete Mercédesz, amellyel kivívhatná szomszédai kíváncsiságát és irigykedését. Hadd lássák csak milyen fontos emberek ezek a Kissék. Nem akárki jött el hozzájuk. Már abból is látni, hogy milyen hatalmas autóval van.

– De hát mit lehet itt tenni, ebben a porfészekben? – kérdezte ismét, miközben a Doktor kibújt a cipőjéből.

Kiss urat, a férjét ebben az évben választották alpolgármesterré. Mellesleg alig tíz éve még egy alig ötszáz fős településen laktak. Ha az öreg Kiss nem hal meg idejekorán, még ma is ott élnének. Így eladhatták a házat, a földeket és állatokat, hogy abból egy kényelmesebb és kevesebb munkával járó házat építtethessenek.

– Az a sok paraszt nem látja be, hogy csak jót akar nekik az ember. Mind sajnálja a pénzit, hogy infrastrukturra költse. Pedig hát sok pénz az…

– Hagyja csak a cipőt, Doktor úr. – vágott a saját mondókájába Kissné, látva hogy az már levette a cipőjét, és tovább sopánkodott.  – Ugyan, ugyan, hát minek kellett…

A Doktor – mindenki csak ezen a néven ismerte – nem szólt semmit, csak a szemeivel jelezte, hogy semmi gond.

Az asszony beljebb tessékelte és leültette a nappali egyik kényelmetlen, műbőr foteljába.

– Gyeremá’ Sanyi. Itt a Doktor. Hát hányszor mondjam neked. – kiabált fel a lépcsőfeljáróból a férjének.

– Milyen doktor? Minek a? Hát nem vagyok én beteg… – szűrődött le az emeletről a férj fakó hangja. De hallatszott, ahogy nehézkesen felkel a dolgozószoba székéből – amellyel szemben ott állt a nagyképernyős tévé – és csoszogva megindul a lépcsők felé.

– Nem az a Doktor…, te… – suttogta az asszony neki, ahogy a férj lassú, óvatos léptekkel leszuszogott a lépcsőkön. – Hát nem emlékszel, te ostoba…

– Hagyj má…

Sutyorgás hangja szűrődött be a nappaliba. Már nem értette miről beszélnek. De különösebben nem is érdekelte.

Nekiállt előkészülődni.

Az aktatáskáját az asztalra helyezte, szépen megigazította, hogy az asztallappal párhuzamosan álljon, a szájával éppen őfelé. Kiegyengette az összegyűrődött abroszt a táska alatt, majd amikor úgy látta, hogy minden patent, összekulcsolt kezekkel a mellkasán, egyenes háttal, szinte már szertartásos módon várta, hogy a házigazdák befáradjanak.

Ő ráért.

Tudta, hogy ma üzletet kötnek.

– Jaj neharagudjon, Doktor úr, de hát ez az osto… – Kissné szemei bámulattal és sóvárogva meredtek az asztalon heverő aktatáskára.

– Semmi gond. – felelte.

Kezeivel kotorászni kezdett az öltönye belső zsebében.

– Nem zavarja ha rágyújtom…? – kérdezte, majd látva hogy az asszony azzal vívódik hogy hogyan mondjon nemet, még hozzátette – …Egy szivarra?

Kissné szemei elkerekedtek. – Szivarra… – rebegte. – Jaj hát hogyne. Már azt hittem maga is, mármint hogy a Doktor úr is azt a büdös bagót szíjja, amit ez ne. – bökött a férje felé és már indult is, hogy behozzon egy hamutálat. Szemeit még eközben sem vette le a táskáról.

Kiss úr flegmán elhúzta a száját, de nem szolt semmit. Már beletörődött az asszony zsémbelésébe. A Doktor komótosan rágyújtott egy szivarkára, miközben szemeivel a könyvespolcokon lévő könyveket vizslatta.

Kiss úr gyanakodva méregette a táskát, de eszébe se jutott hangot adni kíváncsiságának. Igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem is érdekelné. Közönyt erőltetett magára és a Doktorhoz hasonlóan maga is a könyveket kezdte nézegetni.

A Doktor szemei magakadtak valamin.

Faüst.

Nem jött rá egyből a furcsaságra. Csak amikor jobban megvizsgálta akkor vette észre, hogy az ’U’ betű fölé tollal firkálták oda a két pontot.

Faust. Így mindjárt más.

Biztos a gyerekek – gondolta magában. Persze, ha lettek volna gyerekek. De nem voltak.

– Itt is van a hamus… – az asszony arca grimaszba torzult. A szivarfüst erős, szokatlan illata megdöbbentette. Ha tudta volna, talán nem lelkesedik annyira az ötletért, hogy a nappalijában valaki szivarozni kezdjen. De már nem volt mit tenni. Leült és igyekezett meggyőzni magát arról, hogy a szivarfüstöt kellemesebbnek találja a cigarettafüstnél. Elvégre azért a szivar mégsem olcsó cigarettadohány.

– Na hát mennyivel kellemesebb az a füst amit a Doktor úr ereget. Biztos drága szivar lehet. – elmélkedett Kissné – Nem úgy, mint az uram cigarettája. Még arról is csak nehezen tudtam meggyőzni, hogy valami elegánsabb márkára szokjon át. Az se olcsó, de azért mégsem szivar. Arany Marbólló. Aztat szíjja.

– Marbolló. – tűnődött el a Doktor és elmosolyodott. – Olyan az Amerikában, mint nálunk a Symphonia.

– Jaj Amerikába. Hát ott aztán tudnak élni a népek nem úgy mint, minálunk… Amerikába. – Ábrándozott Kissné, szemei a távolba meredtek és már valami különös helyen képzelte magát, ahol elismerik nem létező tehetségét és végre megkapja a neki járó tiszteletet, ahol végre a saját igényeinek megfelelő körülmények között élhet.

– Hagyd má’ asszony. – legyintett Kiss úr és előhúzott egy Marbollós dobozt, belőle pedig egy Symphoniát és ő is rágyújtott. Valahogy nem tudta megszokni az idegen ízeket. A Doktorra hunyorgott, a Doktor pedig tettetett cinkossággal visszahunyorgott rá.

Az elkövetkező fél órában semmitmondó dolgokról beszélgettek. Senkinek nem akaródzott előhoznia az üzlettel. A Doktor várt, amíg kellőképpen felcsigázza a hangulatot, aztán hirtelen témát váltott.

– Na hát akkor térjünk is rá az üzletre. – csapott hirtelen az aktatáska oldalára. Kissékben bennrekedt a szó. Tágra nyílt szemeikkel úgy vizslatták a táskát, mintha magát a megváltást remélhették volna tőle.

– Jaj hát, olyan ez nekem ez a táska, mint Pandora szelencéje. – sóhajtott fel Kissné.

A Doktor egy pillanatra megdöbbent.

Mégse kötnek üzletet.

Aztán ismét megnyugodott. Ha tudnák, mint jelent Pandora szelencéje, akkor nem várnák ennyire, hogy kinyissa a táskát.

– Hát, igen. – mosolyodott el. Kezével gyengéden végigsimogatta a marhabőr aktatáska tetejét. – Pont olyan, mint Pandora szelencéje. – szemmel láthatóan tetszett neki a hasonlat. Kissné lelkesen bólogatott. Úgy érezte az a mosolygás egyben neki is szól. Az ő érdeme.

– Tehát a következők a feltételek, erőteljesen dolgoznak, nem tétlenkednek, nem csüggednek, hanem minden erejükkel azon lesznek, hogy véghezvigyék, amit elkezdtek, és mi garantáljuk, hogy a végén minden amire vágynak, minden amit jogosan megérdemelnek a maguké lesz. – hatásszünetet tartott, majd egy mély levegővétel után folytatta. – Nem kell aggódniuk, eddig nagyon jó úton haladnak. Ezért is keltették fel a vezetőség figyelmét.

– Komolyan? – Kissné már szinte tapsolt örömében – Komolyan? Hát nem hiába dolgoztunk ennyit… Hát mégis sikerülhet.

– Ha mondom. Önök rászolgáltak a bizalmunkra. Még a Nagyfőnök figyelmét is kiérdemelték.

– Komolyan.

– Igen. Persze hozzá kell tennem, hogy a Főnök figyelmét semmi sem kerüli el. Mindig is ügyelt a részletekre.

Ismét várt.

Az asszony és a férj bizakodóan összenézett. Az asztal alatt feltételezhetően megszorították egymás kezét. Észre se vették, de talán évek óta ez volt az első, hogy ennyire kinyilvánították volna – akárcsak egymás előtt is – összetartozásukat, szeretetüket.

– Tehát aláírják? – kérdezte a Doktor.

– Igen. – rebegte Kissné.

– Várjunk csak. – Kiss úr egy kicsit rosszallóan pislantott feleségére. Szerette volna, ha legalább ebben ő mondja ki a végső döntést. – Nem kéne ezt még egyszer átgondolni…

– Ahogy óhajtják. De gondolják meg jól. Mind a kettőjük döntésére szükségünk van. És ne feledjék, ha ma nemet mondanak, lehet, hogy más embert találunk a helyükre. Nagy mostanában az érdeklődés a megüresedő helyek iránt. Úgyszólván ki sem látszunk a munkából…

– Naaa, Sanyikám. – könyörgött az asszony a férjének. Házasságkötésük óta nem szólította így őt.

– Na de, … – próbált akadékoskodni Kiss úr.

– Ne feledd a Kovácséknak is bejött, meg a …

– Ez igaz, Kiss úr. Kovács úrral is igen előnyös szerződést kötöttünk. Azóta, hogy úgy mondjam ő is, ők is közénk tartoznak. Tudja olyan ez, mint egy nagy család.

– De nekem valahogy nem tetszik. Olyan ez mint abban a könyvben. Tudja Goethe.

– Ne is mondja. Hogyne tudnám. Ismerem.

– Személyesen? – kerekedett el Kissné szeme.

– Olyan nekem mintha az apám lenne. Persze nem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatunk.

– Hihetetlen.

– De így van. És ha szabadna megjegyezne a hírnevét nagy részben nekem köszönheti.

– És ő is…?

– Részben. De ez egy hosszú történet.

– Hallod Sanyi. Gőte is. – Kissné követelőzve rángatta férje jobb karját.

– Hát jó nem bánom. Ha Kovács is, nem bánom. – kezdett bele megadóan Kiss úr, aztán valamivel határozottabb hangon hozzátette. – Aláírom. Ide vele.

– Ez a beszéd Kiss úr. – és azzal a Doktor már fel is kattintotta az aktatáska fedelét. A táska egy röpke pillanatra kinyílt, de tartalmát még egy időre eltakarta Kissék szeme elől. A Doktor egy halom iratot helyezett a táska tetejére és az erre az alkalomra fenntartott arany töltőtollat Kiss úr kezébe nyomta.

– Itt írja alá, ha szabad kérnem, aztán itt, meg itt. – mutogatta Kiss úrnak, hogy hova tegye szépen sorra a névjegyét. Aztán az asszony következett. Kissné kezéből szinte kiesett az aranytoll a nagy izgalmában.

Amikor Kissék aláírták a szükséges helyeken, az üzletkötő rovátka fölé a Doktor is aláírta a nevét. Szépen formálta a betűket. Talán a századfordulón volt utoljára divat, hogy valaki ilyen cicomázva írja alá a nevét.

– Kicsit németes. – jegyezte meg Kissné, ahogy igyekezett kibetűzni a doktor írását. A férje ijedten csendre intette.

– Az. – válaszolta szárazon a Doktor, majd miután végzett, a dokumentum másolatait odaadta Kiss úrnak. – Tudják a származásom. – egészítette még ki némi bűntudattal.

– Hát persze, megértjük mink.

– Na igen. – sóhajtott fel a Doktor – De hát akkor lássuk, mit is rejt a táska.

Ismét felkattintotta az aktatáska csatjait. Belehelyezte az aláírt papírokat, majd Kissék felé fordította a táskát, hogy maguk is megszemlélhessék a tartalmát.

Kissék döbbenten meredtek bele.

– De hát ebben nincs semmi!

– Dehogynem. – hajolt a táska fölé a Doktor. – Itt is van, ni. – azzal egy szem lencsét halászott ki óvatosan a táskából és Kissék elé helyezte.

– Egy szem lencse… – hüledezett Kiss úr és a szemeit dörzsölgette, mint aki kételkedik abban amit lát. Kissné csendesen felzokogott.

– Az. – biccentett a Doktor, majd mint aki jól végezte dolgát becsukta az aktatáskát és távozni készült.

– De hát még annak a… annak a szőrösnek is, a Bibliából… egy tál lencse… Egy szem lencse egy egész életért. Azért mégiscsak…

– Ugyan, Kiss úr, mi nem utazunk életekben. Az élet az…, az egy egészen más lapra tartozik.

– De hát akkor mivel fizetünk mindezért? – sietett a kétségbeesett Kiss úr az előszobába a Doktor után, kezében a szerződéssel hadonászva.

– Ott van minden, fehéren feketén. – bökött az aláírt nyomtatványok felé a Doktor.

Kiss úr döbbenten meredt a papírokra. Nem erre emlékezett, mintha egészen mást írt volna alá. Pedig ugyan az állt a papíron akkor is ami most. Csak a hályog hullt le a szeméről túl későn.

– De hát ez nem lehet. Ez olyan, mint az a… az a Faust.

– Ha szabadna kérnem Dr. Faust. – fordult még vissza a küszöbről a Doktor és kurtán felé biccentett, mintha csak most mutatkozott volna be. – És fel a fejjel, elvégre maga úgysem hisz ebben a badarságban. Ebben a gyerekeknek kitalált bugyuta mesében. Nem igaz? Valami ilyesmit vágott akkor is az apja fejéhez, kedves Kiss úr amikor az azzal fenyegette meg, hogy előbb-utóbb a pokolra jut…

– De maga… – dadogta Kiss úr. Aztán a szeme a folyosón heverő lábbelikre tévedt. – A cipőjét nem fele…

– Ugyan hagyja, kedves Kiss úr. – mosolygott Kiss úrra a Doktor. Kiss úr szeme a Doktor lábfejére tévedt és elhallgatott. Arca elszíntelenedett, rosszullét fogta el.

Az ajtókeretnek támaszkodott.

– Fel a fejjel Kiss úr. – veregette meg a vállát jóindulatúan a Doktor. – Tessék itt egy szivar. Elnyomja a kénkőszagot.

– Nézze a dolog jó oldalát. Nem kell annyit várakoznia a csürhe között a Purgatóriumban csak azért, hogy megtudja hova kerül. – szólt még vissza Dr. Faust mielőtt elnyelte volna a föld.